A legtöbb menyasszony hallott már róla, van aki egy-két részt látott belőle, és van aki egy részt sem hagyna ki a Mondj igen a ruhára! című műsorból. A Magyarországon is nagy sikerrel vetített sorozat a Kleinfeld esküvői ruhaszalon mindennapi vagy épp nemmindennapi életébe enged bepillantást. Megismerhetjük a menyasszonnyi ruhaválasztás szépségeit és nehézségeit, ráadásul mindezt az esküvőjére készülő menyasszonyok szemszögéből. A műsor lelke, Randy Fenoli mesteri ügyességgel menti meg a néha már-már kilátástalannak látszó ruhapróbákat.

Randy mellett, a szalonban dolgozó, szívüket-lelküket odaadó tanácsadók is segítik a menyasszonyok tökéletes ruhaválasztását. Hogy jobban megismerjük a műsort (a Kleinfeld ruhaszalon mindennapjait), interjúsorozatot készítettünk Randy Fenolival a szalon „divat” igazgatójával. Beszélgetésünk során szó esett divatról, műsorról, emlékezetes pillanatokról. Interjúsorozatunk első részeként megismerhetitek Randyt, a Mondj igent a ruhára című műsor „házigazdáját”.

Randy és az esküvők világa!

9 éves korodban tervezted az első ruhád, később több kitérőt is tettél különböző munkahelyeken, de többször visszatértél első szerelmedhez, a ruhához. Mesélnél ezekről a korszakokról?

Először egy farmon dolgoztam, és amikor középiskolás voltam akkor jelentkeztem benzinkutasnak, noha később fodrásznak és smink mesternek álltam. Ezek után vendéglátós, majd jelmeztervező lettem.

Miután elég pénzt gyűjtöttem össze a vendéglátózásból és a jelmeztervezésből, jelentkezhettem a Fashion Institute of Technology-ba (A Technológia Divat Intézetébe), ahol a divat világáról tanulhattam – az én igazi szerelmemről. És így kerültem kapcsolatba az esküvők világával.

Ettől kezdve körülbelül 10 évig foglalkoztam az esküvői divattervezéssel, majd egy rövid szünet és a katrina hurrikán után (amit én magam is megéltem), ismét visszatértem “igazi szerelmemhez”, és így lettem divat “igazgató” a Kleinfeld szalonban. Ezután “kikötöttem” a Mondj igent a ruhára című műsornál és a mai napig ezt csinálom (már a hetedik évadnál járunk).

Írtam továbbá egy könyvet is, melynek címe It’s All About the Dress (Mindent a ruháról), ami hamarosan megjelenik Amerikában.

Mi a legnehezebb része a munkádnak?

Sok történetet hallunk a ruhapróbák alatt és van, hogy egy-két történet megríkat. Volt egyszer egy menyasszony, akinek segítettünk a ruhaválasztásban. Elmesélte, hogy miután végzett a főiskolán, épp hazafelé tartottak a szüleivel a diplomaosztó ünnepségről és szörnyű autóbalesetet szenvedtek. A szülei meghaltak a balesetben, neked pedig csupán 10%-os esélyt jósoltak a túlélésre. De ez a lány ott állt előttünk a szalonban, és a menyasszonyi ruháját próbálta izgatottan. Ez egy csodálatos pillanat volt és nagyon megérintett engem.

A legnehezebb dolog egyébként – legalábbis számomra – amikor látom, hogy a menyasszony nagyon gyönyörű, de nem a megfelelő ruha van rajta. Tele van aggasztva kiegészítőkkel, és nem hallgatja meg senki véleményét. Nem érzi, hogy úgy néz ki, mint egy habos sütemény teteje, vagy legalábbis, nem annyira szép, mint amilyen lehetne – ez nehéz számomra.

Az is nagyon rosszul érint, amikor egy menyasszony felpróbál egy ruhát és beleszeret, de az a ruha nem fér már bele a költségvetésébe, így üres kézzel távozik a szalonból. Tudom azonban, hogy mindig is arról a ruháról fog majd álmodni, és éppen emiatt mondom el minden menyasszonynak, hogy soha ne próbáljon fel olyan ruhát, ami nem fér bele a költségvetésébe, mert ha beleszeret és nem tudja megvásárolni, akkor mindig arra a ruhára fog gondolni.

Összegezve tehát: a két legnehezebb része a munkámnak, amikor látom, hogy egy menyasszony beleszeretett egy ruhába, ami a költségvetése miatt nem lehet az övé, így a ruha nélkül távozik, vagy amikor egy menyasszony kisétál a szalonból nem a megfelelő ruhában.

Szerencsésnek tartod magad, hogy az embereket az életük egyik legboldogabb pillanatában ismerheted meg?

Abszolút. De ez valójában nem csupán a legboldogabb pillanat az életükben, hanem az egyik talán legsarkalatosabb is. Megszületsz, elvégzed az általános iskolát, leérettségizel, megházasodsz, majd gyermeked vagy gyermekeid születnek. Ezek mind egy leány nővé válásának lépései és ez fantasztikus – úgy értem van családod, édesanyád, édesapád, testvéreid, barátaid, szerelmed. És nagyon jó érzés, amikor látod, hogy ezek az emberek mennyi mindent megtesznek egymásért; eljönnek, hogy segítsenek kiválasztani a menyasszonynak a legmegfelelőbb ruhát, és ez igazán felemelő.

Ami szintén nagyon érdekes, hogy minden egyes menyasszony, akivel találkozom kifejez egyfajta érzelmet: az aggódást. Mindannyian aggódnak valami miatt. Például, hogy meg fogják-e találni a tökéletes ruhát? Belefér majd a költségvetésbe? Szeretni fogja? Másoknak is tetszeni fog? Jól mutat majd benne?

Az egyetlen dolog, amit én ilyenkor mondani tudok: “Ne aggódj, nekünk megvan a te ruhád. Csupán meg kell találnod!”. Ez megnyugtatja őket, és ez az ami engem is igazán jó érzéssel tölt el.

Említetted, hogy az egyik legnehezebb dolog számodra az, hogyan beszélj egy menyasszonynak arról, hogy az adott ruha nem lesz a megfelelő számára. Mit teszel azokkal a menyasszonyokkal, akik tényleg problémásak, és elszántan kitartanak a saját akaratuk mellett?

Ez valójában elég könnyen megy nekem, pedig tudom, hogy az embereknek mennyire nehéz hinni abban, amiben én hiszek: az eltérő nézőpontú emberekben. Sokan az ilyen menyasszonyokat “menyasszörnyeknek” hívják őket, de én ebben nem hiszek. Én abban hiszek, hogy áll előttem egy menyasszony, aki 1) szeretne gyönyörű lenni az esküvőjén, és 2) szeretné ha az esküvője tökéletes lenne. Miért ne lehetne? Miért ne szerethetné, hogy az legyen? Ezek talán a legfontosabb napok az ő életében, mindent jól szeretne csinálni, mindennek jól kell működnie, és akkor valóban tökéletes lesz a számára.

Most, hogy nekem is van családom, átérzem a helyzetüket. Néha, amikor menyasszonyok jönnek be a szalonba, és látod rajtuk, hogy valami miatt mintha talán feszültek lennének, de nem tudod miért, én ilyenkor mindig értem, hogy a családjukkal lehet valami probléma. Talán nem jön ki jól az anyósával, vagy a mostohaanyjával, vagy az apja új barátnőjével, tehát van valami, ami nem működik. Ilyenkor olyan vagyok, mint egy terapeuta, kiemelem őt az adott szituációból, és megmutatom neki, hogy itt és most csupán ő és én vagyunk (és egy konzulens), és azért vagyunk itt, hogy jól érezzük magunkat, és hogy megtaláljuk a ruhát, amit majd viselni fog.

Amikor egy családtag állásfoglalásra késztet, akkor számomra ez jóval könnyebben megy, mint a konzultáns számára – ennek az oka a körülöttem már eddig kialakult szakmai jellegű “tisztelet” a vásárló oldaláról.

Nagyon sokszor előfordul, hogy a menyasszony és az édesanyja véleménye abszolút nem egyezik meg a ruháról. És az édesanya riadtan jön hozzám “Randy! Randy! Nagyon nagy a baj!” – én pedig válaszul: “Mi a gond? Nincs itt semmi baj, higgye el nekem. Mi történt?” És akkor azt válaszolja “Nem, itt tényleg nagy a baj! Nekem megtetszett egy ruha, de a lányomnak pedig egy másik.”. Erre én “Nincs itt semmi gond. Ki fog végigsétálni az oltárhoz vezető úton?” Erre az édesanya: “Óh”. Majd én: Nem, nem, nem. Kérem, had magyarázzam el.”

“Először is: Kérem, mondja el, hogy Ön mit fog viselni az esküvőn, mint a menyasszony édesanyja?” És akkor feláll, és az elkövetkező három percben csak a ruhájáról mesél. Elmondja, hogy honnan vette, ki tervezte, milyen a színe, az anyaga, a kialakítása és hogy hogyan áll rajta. Erre én csak annyit mondtam: “Nézze mennyire izgatott lett csupán attól, hogy az Ön ruhájáról beszélt. Ugyanígy érez majd a lánya a saját ruhájával kapcsolatban.”

Végül megkérdezem: “És ki választotta az Ön menyasszonyi ruháját?” – ha azt válaszolja, hogy “Én választottam”, akkor azt felelem, hogy “Oké, akkor most az Ön lányán a sor”. Ha viszont azt válaszolja, hogy “Az édesanyám”, akkor azt felelem, hogy “Akkor pontosan tudja milyen érzés most a lányának ez a helyzet, szóval most hagyja a lányát, hadd válasszon ő”.

Szóval minden válaszára van viszontválaszom. Alapvetően tehát nincsenek problémáim a menyasszonyokkal.

Melyik volt a kedvenc tematikus esküvőd, amiben valaha segítettél?

Nos, ez nem egy olyan esküvő volt, amire elmentem, de egy olyan, amiről nagyon sokat olvastam egy esküvői magazinban. Egy olyan párról szólt, akik az óvodában találkoztak először, az általános iskolában végig együtt voltak, majd a gimnáziumi éveik alatt is, aztán együtt mentek egyetemre, együtt szerezték a diplomájukat, és most az esküvőjüket tervezték. Úgy döntöttek, hogy az egész közös életükben ez idáig egy iskolába jártak, így az esküvőjük témája is az iskola legyen. Így hát azon a könyvön kívül, amibe minden vendég beleírta a nevét, a belépéskor egy táblával és krétákkal is találkozhattak, ugyanis mindenkit megkértek arra, hogy írják fel a nevüket a táblára is.

Ennek a történetnek a hallatán rögtön arra gondoltam, amit mondani is szoktam a pároknak, hogy a legfontosabb, hogy az esküvőjük szervezésekor gondolják át és tartsák észben a történetüket, hiszen ez az, ami tényleg rájuk vonatkozik, ők valóban ilyenek – és így lehet minden egyes esküvő igazán egyedi, személyes és bensőséges. Így amikor a vendégek elhagyják a helyszínt nem úgy fognak visszaemlékezni, hogy ez egy “felvágós” esküvő volt, hanem azt mondják majd “Oh, istenem, ez az esküvő tényleg róluk szólt”.

Egy másik történet, ami igazán emlékezetes volt számomra, egy rák ellen küzdő menyasszonyról szólt. A Menyasszonyok a Mellrák ellen (Brides Against Breast Cancer) egyik menyasszonya – akiről hallottam és írtam is a könyvemben – nagyon hosszú küzdelmet vívott a mellrák ellene. Ő és a vőlegénye mindvégig együtt voltak ebben a harcban és végül sikerült legyőznie a rákos kórt.

Az ő életszeretete és pozitív gondolkodása mindvégig törhetetlen volt. És ez a hozzáállása, kitartása és pozitív gondolkodása nagyon nagy hatással volt a vendégekre, a tanúkra, a koszorús lányokra, és azokra az emberekre, akik igazán közel álltak hozzá.

Nos, mivel a menyasszonynak a kemoterápiás kezelések hatására kihullott a haja, így a férfi vendégek kopaszra nyíratták a hajukat, a koszorús lányok pedig mind parókát hordtak az esküvő napján. Mindez számomra egyértelműen mutatta, hogy ez valóban a párnak és a párról szól, és arról, hogy mi mindenen mentek együtt keresztül és azokról is, akik mindvégig mellettük álltak a küzdelemben. És mindez tehát nem csupán egy ruháról, hanem magáról a párról szól – ez az a két történet, ami a leginkább megmaradt az emlékezetemben.

Sokat olvashatunk manapság arról, hogy a hagyományos értékek hanyatlóban vannak és az esküvő is kezd kimenni a divatból, de feltételezem, hogy te igen fontosnak tartod a tradiciókat és úgy érzed minden lány férjhez szeretne menni. Szerinted a hagyományos értékek valóban hanyatlóban vannak – ha a saját szempontodból vizsgálod?

Nos, én úgy gondolom, hogy a hagyományos értékek változnak, bár a házasság hagyománya nem hinném. Szerintem az emberek továbbra is szeretnének együtt lenni, szeretnék megtalálni azt az embert, akibe szerelmesek lesznek, és szeretnének egy eseményt, ahol megünnepelhetik mindezt. Nem számít, hogy két lány, vagy két fiú szeretne összeházasodni, vagy hogy az esküvő egy tengerparton, vagy egy templomban van, a lényeg, hogy két ember együtt szeretné leélni az életét, és ezt meg szeretnék ünnepelni. Szóval én úgy gondolom, hogy a házasság nem megy ki a divatból, vagy legalábbis biztos nem az én életem során, és én viszonylag sokáig szeretnék élni.

Habár a hagyományok valóban változnak, de vannak olyan dolgok, amik régebben is jelen voltak. Tiétek az első tánc, együtt vágjátok fel a tortát, az édesapád kísér az oltárhoz. De például lehet, hogy ma már nem élnek együtt a szüleid, és az édesapádnak új családja van, és így nem biztos, hogy ő kísér majd az oltárhoz, hanem valaki más, szóval vannak dolgok, amik változhatnak, de nem hinném, hogy az esküvő kimenne a divatból.

Interjúsorozatunk következő részében Randy-n keresztül egy kicsit bepillantunk a Mondj igen a ruhára kulisszái mögé.

Esküvői
trendek

A nap
képe

A nap idézete

"Hogyha szeretsz, add a kezed És ne kérdezd, hogy ki vezetÉs ne kérdezd, hová megyünk,Csak az kívánd, hogy együtt legyünk."

Facebook