Megismerkedésünk története - Szilvia és István
A boldogságot nem kell keresni, csak meg kell találni a megfelelő utat, és eljön magától.. Talán igaz is, még ha az életben sok minden rossz dolog is történik, megtörténhet az a csoda, amit egyszerűen csak szerelemnek hívunk. Erről a "csodáról" számolt be nekünk Szűcsné Ferenczi Szilvia, aki Szemenyei Istvánnal való megismerkedéséről írt.
Férjem 2000. júliusában egy betegség folytán meghalt. Itt maradtam fiatalon egy akkor még csak két éves tündéri szép kislánnyal, rengeteg fizetési kötelezettséggel és adóssággal.
Volt egy általános iskolai barátnőm, akivel az elmúlt években nem tartottuk ugyan a kapcsolatot, de a terhességi tanácsadáson találkoztunk, és felmelegítve barátságunkat elkezdtünk újra összejárni.
A barátnőm férjének van egy öccse, akit 2002. tavaszán elhagyott a felesége. Ekkor találták ki a barátnőmék, hogy megpróbálnak összehozni minket annak ellenére, hogy a fiatalember az én lakóhelyemtől majdnem 200 km-re, Nagykőrösön lakott.
Mivel a barátnőméknek 3 gyermekük van, nekem pedig egy lányom, egy hétvégi összejövetelt szervezvén bemutatták nekem Istvánt.
Az első benyomásom róla az volt, hogy elegáns, jó megjelenésű, udvarias, csendes, egyszóval szimpatikus volt.Pista elmondása szerint nagyon tetszett neki, hogy talpraesett, határozott, kicsit nagy szájú vagyok, és imponált neki, hogy állítólag jól vezetek.
Persze egy kicsit szerencsésebb helyzetben voltunk, hiszen a barátnőm mindkettőnknek beszámolt a másikról (kinézet, tulajdonságok, előnyök, hátrányok), szóval valamilyen elképzelésünk már volt egymásról. Ekkor még nem sokat beszélgettünk, inkább csak csendben figyeltünk.
A következő találkozó már igazi randevú volt, elmentünk sétálni a Nagyerdőre. Rengeteget beszélgettünk, egyre jobban megismertük egymást, és mindketten éreztük, hogy ebből még lehet valami. István egyetlen egy dolog miatt esett gondolkodóba, a nagy távolság miatt. De aztán meggyőzte magát, hogyha nem próbáljuk meg, akkor sohasem fogjuk megtudni, milyen is lehet együtt.
Ezek után egyre többet találkoztunk (kezdetben csak hétvégéken), és kezdett komollyá válni a dolog. Kb. a harmadik találkozás után éreztem azt, hogy kezdem megkedvelni, sőt megszeretni ezt a férfit. Szerelmes lettem.
Nem gondoltam volna, hogy a férjem halálát követően még képes leszek érzésekre, valaha is fogok szeretni.
Kb. 2 hónap múlva István kijelentette, hogy szeretne együtt élni velünk. Miután neki még a válás folyamatban volt, elég sokára sikerült, de 2004. év elején összeköltöztünk, azóta igazi kis családként éljük az életünket.
Szerencsére a kislányom is nagyon pozitívan állt a páromhoz, aki szintén nagyon megszerette gyermekemet. Mindez a későbbi közös jövőnk alapfeltétele volt, hiszen én hiába vagyok odáig egy férfiért, ha a gyermekemhez nem úgy viszonyul, és ugyanez fordítva.
Ebből a szempontból is szerencsésnek érzem magam, mert találtam (bocsánat, találtak nekem) valakit, akinek gyerekkel együtt is kellek.
2003. nyarán sikerült egy közös nyaralásra elmennünk Görögországba, mely mindhármunknak felejthetetlen élmény volt.
Itt történt meg az, hogy készíttettünk magunknak 1-1 karikagyűrűt, melyet hazajövetelünk után fel is húztunk, eljegyeztük egymást.
Az esküvőt ha minden szerencsésen alakul 2006. tavaszára tervezzük.
Az eddigi legemlékezetesebb (de nem a legszerencsésebb) élményük a 2002. évi, első közös karácsonyunk volt. December 24-én este ? miután már minden készen állt a ?Jézuska jöveteléhez? (karácsonyfa feldíszítve, vacsora megfőzve, asztal megterítve), csupán annyi volt hátra, hogy szépen felöltözzünk, István rosszul lett a fürdőszobában (utóbb kiderült, hogy a kazánból visszaáramló égéstermék miatt). Ekkor a mentők beszállították a kórházba megfigyelésre.
Azt az érzést senkinek sem kívánom, amit akkor átéltem. Hajnalig bőgtem, nem tudtam aludni, teljesen ki voltam borulva. Persze István is így érzett, egész éjjel SMS-eztünk.
Korán reggel kislányommal kimentünk a kórházba, ahonnan Pistát kiengedték, úgyhogy nálunk a Jézuska 25-én délelőtt jött. De annál nagyobb volt az öröm, mert István egy gyönyörű arany nyakláncot kapott tőlem, mely a fán volt elrejtve egy zöld kis bársonytasakban. Akkor láttam először sírni?Később ezt a bársonytasakat megtaláltam egy fiókban, benne egy papírral: ?Életem legszebb karácsonya? felirattal.
Azóta is boldogan élünk, István talált munkahelyet, én is dolgozom, és kislányom (kislányunk) most kezdte az általános iskolát.
SZERETJÜK EGYMÁST ÉS BOLDOGOK VAGYUNK EGYÜTT!!!
Elindult új szolgáltatásunk az esküvői webáruház!
