Megismerkedésünk története - Ibolya és Mihály
Egy különleges történetet -egy napló pár oldalát- osztotta meg velünk megismerkedéséről Papp Ibolya. Olvassák örömmel, a szerkesztőségben mi így fogadtuk.
Nekünk nagyon misztikus találkozásunk volt, életem egyik különös, meghatározó élményét éltem át. Naplót is vezettem róla, mert nem tudtam feldolgozni magamban, muszáj volt leírnom. Ezt a naplót küldöm el, úgy, olyan formában, ahogy akkor leírtam.
2004. október 26. Köztisztviselők szakvizsgája, első napja!
Szenvedésem kezdete?
Már az éjszakám is nehéz, légszomjas volt. Nem aludtam, a tételek röpködtek a fejemben. Szanaszét keveredtek, formálódtak a szavak, káosz volt körülöttem minden. Hajnalban felkeltem, és átnéztem még a tételeimet. Valami furcsa érzés kerített hatalmába, valami, amit akkor még nem értettem. Tudtam, hogy ma találkozom valakivel, aki fontos szerepet kap az életemben. De azt nem tudtam ki lesz az. Várakozással indultam el a buszhoz, szálltam fel rá, és le róla. Közben nem találkoztam senkivel, aki megdobogtatta volna a szívemet. De éreztem itt lesz valahol a találkozás közel, hiszen mindig megérzem, reméltem most is! Beléptem a terembe és körbe jártattam a tekintetemet mindenkin, és köszöntem. Csalódottan ültem le, mert nem éreztem senkin, hogy vele lenne dolgom, pedig az én érzésem még nem hagyott cserben engem, talán most ?! Már reményem sem volt, már arra gondoltam, hogy talán a vizsgabiztos lesz ? Már folyt a vizsgával kapcsolatos tájékoztatás, amikor benyitott! Mintha lassított felvételen láttam volna magam, a zaj irányába fordítottam a fejem, erős kalapácsként ütötte meg a felismerés a szívemet, IGEN Ő AZ! Nem néztem, hogy hogyan néz ki, nem érdekelt milyen ruha van rajta, és az sem érdekelt, vajon hány éves. Mint a szellő, amikor a hőségben végigfut a mezőn, éreztem jöttét, felém tartott, s mint a gyermek lesütöttem a fejem, de a szívem majd kiugrott a helyéből. Már mellettem nem volt hely, de a mellettem ülő srác mellé foglalt helyet. Itt van a közelemben, talán válthatok is néhány szót Vele! Alig tudtam a kérdésekre koncentrálni, veszélyesen éreztem a vonzerejét! Kiszáradt a szám, ha nem néztem arra, akkor is éreztem minden mozdulatát, vére lüktetését, tenyere vonalát. A vizsga? Csak egy kettes legyen! Most tudtam meg, vált világossá számomra, hogy miért kellett nekem kétszer is halasztanom a vizsgáimat. Első alkalommal balesetem volt, második alkalommal beteg lettem! Nem tudtam akkor a választ, most döbbentem rá! Ezért! Az életben mindennek oka van! Monoton gépies mozdulatokkal firkáltam a papírra az agyam lüktetett, itt van Ő !
Az írásbeli után eltűnt, elment de szóbelizünk is, hol lehet!? Fellélegeztem, amikor megláttam. Talán örömmel nyugtáztam, hogy nem érzi vágyam, ami kirobbant belőlem, amikor újra megláttam. Utánam vizsgázik, látja majd, hogy bénázok, de nem érdekelt. Muszáj sikerülnie, döbbentem rá, mert legközelebb nem együtt vizsgázunk. Kábult agyamat gyötörtem, hogy legalább oda tudjak figyelni és megjegyezni pár értelmetlennek tűnő mondatot. Néha odajött, de elment. Néhány szó erejéig pazarolta rám az idejét, de odajött! Aki mellettem ült srác érezte egész írásbelin, hogy mint a mágnes rajta keresztül próbálom észrevetetni vonzódásomat, lehet, hogy Ő nem engedte tovább, észrevette rajtam, Ő igen, más nem!? Bár igaz, a srác volt ott a közelemben, az is igaz, hálás voltam neki azért, hogy ott volt, két okból is, mert tudtam, le tudtam mérni a pillantásaiból, hogy ki tudom sugározni magamból a vágyat! Másik, hogy nem mertem közelíteni még sem felé kételyek gyötörtek, egy ilyen PASINAK van családja, jól szituált, ápolt, és nem hülye! Gondolataimat kitöltötték a kisebbségi érzéseim. Kábultan mentem be vizsgázni a bemagolt szövegek távolról intettek már búcsút, meg fogok bukni, sápadt arccal néztem a tanárra, látta rajtam a kétségbeesés tipikus tüneteit. Megsajnált, kettes! Kijöttem, végre rendezhettem kusza lélegzetvételi ritmusomat, kapkodva vehettem levegőt, majd, mint aki mérföldre akarja elfújni a világot, mely körülveszi, hatalmasat sóhajtottam. Túléltem úgy, hogy Ő is ott volt! Jöhetek november 11-én! Ő is itt lesz, remélem!
2004. november 11.
A boldogság megfogható?
Tegnap temettük el nagybátyámat, szenvedés volt elveszíteni, nagyon szerettem?
Tanultam de minek? Másnap a vizsgára megint későn jött, mellettem volt hely! Emberek értitek ezt? Leült mellém! Beszélhettem hozzá, beszélt hozzám, szívem, el akarta hagyni megszokott helyét, és sietve rohant kalapálni. A légzésem kordába tartása is meglehetős erőfeszítésembe került. Nem lesz a vizsgámból semmi, hogy fogok figyelni? Igyekeztem egy álarc mögé bújtatni az örömömet, de nem került nagy erőfeszítésembe, hiszen gyászoltam. De mégis, a boldogság sugara kikandikált a sötét fellegek mögül, erőlködve mosolygott felém, hiszen megbeszéltük, hogy segíteni fogunk egymásnak, kábult libaként hagytam az eseményeket folyni, monoton módon kezdtem megint a puskából kiírni a sejtendő válaszokat. Ő halál nyugodt volt, én meg majd? meghaltam, van ilyen? Életem legnagyobb találkozása a legszörnyűbb kínok között! Ez jelzés, hogy ilyen kínokat fogok végig kiállni? Nem fogom kibírni! Egyáltalán nem voltam biztos, hogy sikerült a vizsgám, minden ott volt, lesz, marad, beszél velem ma! Nem érdekel, ma szenvedek, lehet, hogy többet sem látom, akkor had szenvedjek teljesen! Élveztem, hogy pár centire lehetek tőle, vágyam sugároztam, hogy érezze, vagyok, és NŐ vagyok és Őt teljes mértékben FÉRFINAK érzem. Láttam a tekintetéből, hogy a tompa hegyű nyilaimat lövöldözgetem, sőt záporozom felé, de még lepattannak róla. Nem adom fel! Belenéztem a szemébe, a csábító tekintetem jah? kialvatlan feldagadt szemhéjam mögül nem lehetett valami érzéki! De nem adtam fel! Már ez is valami!
Mindig elmegy, a vizsga után, nem tudom, hogy hova.
Sikerüljön mindenkinek, csak ez éltetett bennünket, és őt is. Ne kelljen újra jönni. Neki biztosan sikerül, de nekem?
Mindenkinek sikerült a vizsga, kivéve egy srácot, de nem érdekelt bennünket, mert nem a mienk volt. Elváltak útjaink. Ennyi, nem tudtam meg semmit Róla, lehet, hogy csak ennyi volt?
Másnap dolgoztam, de utána táppénzre mentem, nagyon fájt a torkom, megfáztam a temetésen, és ki is akartam pihenni a megpróbáltatásokat. 22-ig itthon voltam. Eltelt az idő, nem csináltam semmit, csak álmodoztam, és magammal próbáltam törődni, kis sikerrel.
November 23.
Végre!
Berecz Mihály felhívott ma telefonon, megkeresett, nem tudtam, hogyan palástoljam, hogy nem kapok levegőt, gügye mondatszerkesztéseim nem az iskolázott nő benyomását keltette. Hát mégsem voltam egy kiégett villanykörte, érezte a kisugárzásomat! Megkeresett, megtalált! Pedig még a nevemet sem tudta, azt sem, hogy honnan jöttem, hol dolgozom. Kinyomozta! Nem eresztem el a lehetőséget, hogy megismerjen, minden erőmmel azon leszek, hogy tudja, ki vagyok valójában. De nem szabad lerohanni, hagyni kell, hogy Ő kérdezzen és én óvatosan, kultúráltan válaszoljak, de hogyan, amikor remeg a hangom, semmi nem jut eszembe? Kell neki a tétel, amit nálam látott, jó szöveg, gondoltam, hiszen mástól is elkérhette volna. Rögtön tudtam, hogy az akkori atomreaktornak megfelelő vibrálásomat, adóvevőmet vette! Milyen megnyugtató, hogy nem lehetek neki közömbös, de mi van akkor, ha csak a tételek kellenek? Tényleg, bebeszélem magamnak, hogy érek valamit, valaki felfigyelt rám, akit én akartam! Fájdalmas a valóságra rájönni. Szomorúságom betakart, fogva tartott, és erőm sem volt ellenállni. Elküldtem a tételeket már délután. Érezze, hogy amit kér, nekem az fontos.
Két nap múlva felhívott, mindketten játszottunk egymás érzelmeivel, hol közelebb engedtük a másikat sejtetve, hogy talán nem vagyunk közömbösek egymásnak, aztán visszafogva lazítva a vontatóköteleken, és a másik fantáziájára bízva kergettük egymás gondolatait.
Hát persze, hogy el tudta volna kérni mástól a tételeket, hát persze, hogy azért keresett meg, hogy megismerjen! A beismerése pírt csalt az arcomra, és a nagy kő leesett! Meg akar ismerni! De neki van egy kapcsolata. Talán ki is akar belőle lépni, vagy csak meg akar szerezni magának, és tovább engedni, csak egy a sok közül, de miért érzem ezt hamisnak? Vonzódom hozzá, már világos, hogy nekünk találkoznunk kellett! Valami dolgunk van egymással. Nem akarok szenvedni, ilyen gondolatmenettől.
A héten elég sokszor beszélgettünk. Felolvastam Neki egyik versemet, ill. verseimet. Nagyon szívbemarkolóan próbáltam előadni, már amennyire sikerülhetett, de azt hiszen, sikert arattam. Legalábbis elindítottam a fantáziáját, és beleültettem a kétséget, hogy nekem van szívem is, sőt érzek is vele! Érzem, ahogy mozog, ahogy dolgozik, éli a mindennapjait. Érzem, mikor hol van, érzem, amikor rám gondol, amikor vágyik a hangomra, arra, hogy csak beszéljünk, és arra is, amikor vágyik az ölelésemre. Iszonyatosan fáj, hogy csak a vágyat érzem húsba markolóan elevennek. Nem pedig az Ő testét. Erős szexuális vágyat érzek, akarom, hogy karjaiban legyek, érezzem azt, hogy a csókjától elaléltan érezzem, hogy az érzelmek tengerében lebegek és átadjam magam ennek az érzésnek. Olyan, mintha már szeretkeztem volna vele, annak az emléke hasít belém, és várom, hogy újra átéljem. Olyan érzésem van, hogy régen ismerem, ha lehunyom a szemem, érzem a bőre melegét, illatát, ujjai játékát derekamon, lejjebb a csípőmön és azt a biztonságot adó ölelését, amiben tudattalanul lebegek. Vágyak, érzések, felkavaró és szívbe maró. Hiányzik a hangja, még nem érintette meg a testem sem, de tudom, hogy milyen lehet. Szerelmes vagyok, azt hiszem. Aggódom, szenvedek, a hitetlenség vesz rajtam úrrá, talán nem ő az, talán csalódni fogok?
A munkahelyemen gyakran felhív, beszélgetünk, de kevés. Sokszor azt érzem, hogy rohanok, hozzá, együtt élünk közösek a hétköznapjaink, az ünnepnapjaink, a vágyaink, az életünk. De megrázom magam, és tudom, hogy ez, most még csak a gondolatok szintjén kap esélyt a megvalósuláshoz. Miért az ilyen fájdalmas gyötrődés? Miért az ilyen nagyfokú ragaszkodás? Miért a felfokozott érzelmi hullámzás? Miért nem tudom elfelejteni, ahogy éreztem a jelenlétét? Varázslatos? Tudom, legalábbis azt érzem, hogy már találkoztunk előző életünkben, de mi volt vajon az egymással való dolgunk Ő tartozik, vagy én? Adnunk kell-e egymásnak valamit? Kérdések sorozata záporozza agyam ellustult zugait, mélyen, érzelmeket kavarva maguk körül. Olyan, mint amikor más dimenzióban élnék, más időben, de Ő ott van, feltörnek a kérdések, nem baj, hagyom, had jöjjenek, talán megtalálom majd a választ! Valamiért nekünk, tudom, hogy találkoznunk kellett egymással, nem éreztem még ennyire erősen ezt az érzést! Nem tudtam még ilyen éretten végiggondolni, és a kérdéseket rangsorolni, vagy egyáltalán megérteni, hogy a másik létezik, és azért, mert nekünk találkoznunk kellett. Na most jól kiírtam magam.
Hogy mi volt az eddig legemlékezetesebb élményünk? A válasz: az az volt, amikor 2004.12.14. eljött hozzám először váratlanul. Az akkor tapasztalt érzelmek mely egy ölelésből fakadtak meghatározó volt, megszilárdította az egymás iránt érzett szerelmet.
Reggel hívott, én pedig hálából küldtem neki el ezt az sms-t : ?Szeretnék könnycsepp lenni, a szemedben megszületni, legördülni az arcodon s megpihenni az ajkadon.? Picit később felhívott és olyan bájosan bókolt, hogy férfit így még nem hallottam bókolni. Talán nagyon a piedesztálra állítom? Nem is olyan nagyszerű férfi? Pedig Nekem az! Hangja édes manna. Sejtetni engedi, hogy jó szerető lehet! Remélem ennek felfedezésére ad lehetőséget az élet. Azt mondtam Neki, hogy a hátralévő életemet Vele szeretném letölteni. De mi van akkor, ha a személyes beszélgetés során olyan dolgok derülnek ki, amit nem tudok feldolgozni, vagy olyan nehéz helyzet elé állít, amit nem akarok vállalni. Felelősséggel tartozom, van egy gyermekem. Egyébként csajok! Mi a fenének van szükségünk a hapsikra? Igaz, a szex, az kell, a vágy, az is, a biztonság is, no meg az, hogy általuk érezzük magunkat Nőnek! De minek leszünk ilyen nagyon szerelmesek, hogy ki tudjanak bennünket használni? Nem tudom, hogy két találkozás után miért érzek Mihály iránt így! Fogalmam sincs! Annyi szerelmes könyvben olvastam, hogy ?meglátni és megszeretni, egy pillanat műve? de arra gondoltam, hogy ez egy írói fogás, és tessék, lám velem is megtörténik, pedig nem is hittem benne!
Beszélgettünk, de tudom, hogy a telefon végén érző ember szól hozzám, és nehéz egy idő után már keresni a szavakat, pedig tudom, hogy el tudunk beszélgetni, de a vágyakozás belém szorítja a szavakat. Mennyi, mennyi megválaszolatlan kérdés kavarog az agyamban, de félek feltenni, meg nem is akarom a nélkül, hogy látnám a szemét és a finom arcrezdüléseiből leszűrjem igazak-e a válaszok! Legyek bizalmatlan?
Telefonálással kezdődött. Furcsa volt, azt kérdeztem- megálltál és úgy beszélsz? ?Igen mondta, de körülötte furcsa beszédfoszlányok szálltak felém a telefonon keresztül, de nem igazán értettem. ?Hogyan kell bejutni hozzád? Kérdezte. ?Van csengőd? - Nincs csengőm, csak úgy be kell nyitni a kaput, -Itt vagy? Már rohantam is ki, a szívem nagyon magas frekvenciában kezdett dobogni. Hát persze, hogy itt van! Eljött! De hogy nézek ki? Ez a gondolat volt az első, hát, nem hiába Nő vagyok! Már az arcommal nem tudtam kezdeni semmit, a hajamat sem tudtam megmosni a lakás bűzlött a fokhagymától, mert kocsonyát főztem. Már itt van? az ajtóban, muszáj kinyitnom. Megláttam, öltöny, nyakkendő, mint egy úri ember, igaz az is! Örömmel nyugtázta, hogy jó helyen jár, célba ért. Mindjárt jön, a kocsiban hagyta, amit hozott. Tök mindegy mit hozott! Ő jött el, rossz volt, hogy visszament, hiszen alig kaptam meg, már fordul is vissza! Úr Isten mit csináljak, így meglát? Már most mindegy, ez is én vagyok, legfeljebb kiábrándul belőlem! De ha az érzései élnek, akkor pedig tök mindegy, hogy hogyan nézek ki. Amíg ezek a dolgokat megbeszéltem magammal, már vissza is jött. Fém dobozos raffaellót hozott, és egy nagy doboz amorellát. A kisfiamnak is hozott, de gyümölcsöt, szárított csemegéket, hogy gyógyuljon meg. Nem tudtam hova lenni a gyönyörűségtől, jaj itt van, és láthatom, hallhatom és szívhatom magamba a jelenlétét! A szívem hevesen kalapált, dadogtam, felrúgtam a földön lévő vezetékes telefonomat. Végre hellyel kínáltam, és én pedig leültem vele szemben. A szívemhez kaptam, mert azt hittem kiugrik. Bárgyú mosolyt küldtem felé, biztosan látta rajtam, hogy zavarban vagyok! Ő nem volt zavarban, hol a szobában voltunk, hol Lacikámmal beszélgetett, megnézte a főiskolás indexemet, Lacika ellenőrzőjét, megmutattam a számítógépen ezt az irományomat. Láttam rajta némely érzelmekről szóló rész tetszett Neki. Ja, meg megmutattam neki a szerelmi horoszkópot. Azt mondta, hogy vannak benne olyan dolgok, amik 98 %-ban igazak, és így könnyű nekem őt megismernem. Telefonáltam még közben, aztán jött a munkatársam, hozta a törvényeket amiket kértem tőle, hogy nyomtasson ki, mert kell a vizsgámra. Láttam rajta, hogy feszült lett. Féltékeny, igen, az lett, amikor később telefonon beszéltünk mondta is. Pedig a munkatársamra nem kell, hogy féltékeny legyen. Sajnos nem tudtunk már miről beszélgetni, mert nem voltunk kettesben, és menni készült. Jó volt így, hogy Lacikám is itthon volt, mert esküszöm, nem álltam volna meg, hogy abban a pillanatban, amikor megjelenik az ajtómban, ne ugrottam volna a nyakába, és addig csókolóztam volna vele, amíg beleszédülünk az ágyba!
Alig tudtam a boldogságomat palástolni, kikísértem, és ott kinyújtotta felém a két kezét és megfogta mind a két kezem, és lassan magához húzott és szorosan átölelt. ? Ezt vártam már! - sóhajtotta. Az arcunk összeért, de nem mertünk ettől többet. Éreztem az egész testét, csodálatos volt, és ahogy még jobban magához ölelt, olyan érzésem volt, mintha belemásztam volna a testébe, és eggyé váltam volna vele. Nagyon jó volt, úgy ölelkezni, végtelen nyugalom szállt meg! Biztonságban éreztem magam! Nem éreztem a testünk súlyát, mintha lebegtünk volna olyan szorosan elválaszthatatlanul, mintha örökre egyesültünk volna. Rövid pillanat volt csak csupán, alig akartuk elengedni egymást, de tudtuk, mennie kell.
Munkatársam miután elment tőlem, azonnal felhívtam. Ő is olyan, mint én, nem tudja azonnal felfogni mi történik körülötte majd csak később. Nagy szavakban elmondtam Neki, hogy mit éreztem, de ezeket már nem lehet elmondani csak csókkal. Ha egyszer megcsókolhatnám, tudná szavak nélkül is, hogy mit érzek. A párbeszéd már kevés! Nem létezik olyan szó, ami kifejezné az érzéseimet. A szeme, tükrözné a boldogságomat, hogy vele lehetek, a mozdulataim, a szerelem áldozati oltárára feküdnék és hagynám, hogy az érintéseivel elkábítson, hogy ne éreznék semmit, csak azt, ahogy az érzelmek vihara bódultan sodor a vágy tengere felé és hagynám, hogy a karjai közt sodorjon a beteljesülésig.
