A lakodalmi "tisztségek"
A házasságkötés sokrétû feladatainak végrehajtásában a jegyesek általában segítségre szorultak. Az esküvõ szokásköre miatt nem csak családi, hanem a baráti közösség támogatására is szükség lehet, mindenkinek megvan a tiszte, és ennek megfelelõen a saját feladata. De mi is a dolga pédául a násznagynak? Az esküvõ és a lakodalom "szereplõinek" feladatait teinthetjük át cikkünkben.
Ma már természetesen az ifjú pár az esküvõ legfontosabb alakja, de a század elején még maguk az érdekeltek sem saját nevükben cselekedtek, hanem õk is tisztségek viselõivé váltak. Így a házasságra lépõk: a menyasszony - Erdélyben hazai leányasszony - s a võlegény, akiknek egyetlen spontán megnyilvánulásra sem adott alkalmat a szokáskör. Ellenkezõleg: megszabta ünnepélyes és visszafogott magatartásukat. Különösen érvényes volt ez a menyasszonyra, aki csak végrehajtotta - mint egy bábu - azt, amit a tisztségviselõk végeztettek vele, még vidámnak sem illett lennie. A võlegényt ennél valamivel több aktivitás jellemezhette, de lényegében õt is a tisztségviselõk mozgatták. Szüleik, az örömanya és örömapa - vagy ahogy néhol megkülönböztették a menyasszony szüleit: búsapa, búsanya - gyakorlati feladataik végzése mellett a szertartásos cselekmények során õket is a tisztségviselõk irányították.
Ilyen hivatalos személy volt a võfély. Eredeti feladata a házasságkötés szabályos végrehajtásának garantálása, az ünnepélyesség emelése, valamint a szórakoztatás volt. Rátermettséget kívánt: jó fellépést, határozottságot, tekintélyes magatartásra való képességet, rugalmasságot, elõadói készséget, jó emlékezõtehetséget, humorérzéket, lélekjelenlétet és becsületességet is. Munkájukat a 18. század óta több változatban kiadott võfélykönyvek segítették, amelyek megadták a szokáskör forgatókönyvét. Ez a tevékenység, csak egy városban, nálunk Debrecenben vált hivatalossá, csak itt létezett võfélycéh, máshol a családtagok, rokonok vállalkoztak e szerepkörre. A võfély jutalma régebben kendõ volt a munkájáért, az utóbbi idõben megszabott pénzösszegért vállalják tisztségüket.
A násznagy - mindkét házasulandónak egy-egy - a tanú, akinek jelenléte a házasság érvényességének kelléke volt. Leggyakrabban keresztapa, nagybáty, idõsebb, tekintélyes rokon vállalta ezt a tisztet, mert a násznagynak az átlagosnál nagyobb ajándékkal kellett hozzájárulnia az új pár felszerelkezéséhez. A násznagy a megtisztelt vendég szerepét viselte, õ volt a lakodalomban a legnagyobb tekintély. Mára ez megváltozott, általában az esküvõi pár legjobb barátja, barátnõje a tanú, és a hivatalos papírok aláírásán kívül nincs más feladatuk. Esetleg az menyegzõ elõtti legény- és leánybúcsú megszervezése.
Fontos, szertartásos nõi szerep volt egykor a nyoszolyóasszonyoké. Amíg a menyasszonyfektetés szokásban volt, õk segítettek a menyasszony vetkõztetésénél, fektetésénél, ébresztésénél, kontyolásánál. Ezenkívül a kelengye szállítása, õrzése és a nagy lakodalmi sütemény - lakodalmi kalács - elkészítése volt a feladatuk. A fektetés elmaradása óta nincs is nyoszolyóasszony a lakodalmakban.
A nyoszolyólányok a menyasszony barátnõi, kísérõi voltak. A menyasszony oltalmazása, õrzése, a kelengye körüli segítés volt a feladatuk. Velük manapság többnyire koszorúslány néven találkozunk, és nem csak nõk, hanem esetleg a rokonságba tartozó gyerekek is lehetnek.
Az ünnepélyes és szertartásos tisztségek viselõi mellett fontos szerep hárult a gyakorlati munkát végzõkre. Köztük elsõ volt a szakácsasszony, fõzõasszony, aki a segítségül jött rokon asszonyok munkáját is irányította, saját tapasztalata, tudása alapján. Felelõs munkát végzett természetbeni ajándékért vagy újabban fizetésért. Az Alföldi lakodalomban férfi húsfõzõ is szerepelt, aki pásztorember lévén, a birkapaprikást készítette.
A lakodalmi vendégek közül a családhoz közelebb állók segítettek a lakodalom elõkészületi munkáiban és a lakodalom utáni rendezkedésben.
