"Mi nem hirdetjük fennen, hangos szóval,Csak te, csak én, örök és holtomiglan,Mi megpróbálunk csendben boldogok lenni,Lelkünk mélyén őszintén, igazán szeretni."
Mint minden társas rendezvény, az esküvők is akkor válnak igazán emlékezetessé, ha a megszokott és elvárt mozzanatokon kívül valami váratlan, izgalmas dolog is történik. De persze az emlék csak akkor ébreszt kellemes érzést, ha pozitív izgalmakban volt részünk. Ezt a szempontot figyelembe véve teheti tökéletessé a lakodalmat a menyasszonyrablás.
Egy esküvő megtervezése és kivitelezése nagyon aprólékos és komoly feladat még a professzionális esküvőszervezőknek is. Van viszont egy apróság, aminek talán kevesen tulajdonítanak kellő jelentőséget. Ez pedig nem más, mint a megfelelő pillanatban bevetett izgalomfokozás.
“Alapjáraton” egy lakodalom a násznép számára nem egy kifejezetten adrenalinszint-növelő esemény. Bár a szervezőknek és a ifjú pár családjának elég feszültséggel jár a rendezvény megfelelő mederben tartása és a zökkenőmentes lebonyolítása. A násznép jó esetben ebből mit sem érzékel, legfeljebb elégedetten nyugtázza, hogy a lagzi szórakoztató és sokféle élvezeti igényt kielégítő esemény. Mégis akad egy olyan réges-régi szokás, ami kifejezetten viccessé és izgalmassá teheti a lakodalmas mulatságok menetét: a menyaszonyrablás.
Ez a kedves hagyomány egész egyszerűen annyit takar, hogy a menyasszonyi tánc hevében megpróbálják ellopni az arát a vőlegénytől. Az akciót komoly szervezés szokta megelőzni mindkét oldalról. Az “ara-rablók” pontos stratégiát dolgoznak ki a sikeres lebonyolítás érdekében, a vőlegény és csatlósai pedig szigorú szabályokkal próbálják levezényelni a menyasszonytáncot ezzel igyekezvén megvédeni az újdonsült férjjelöltet asszonykája elvesztésétől. Ha az “ara-őrök” jól végzik munkájukat, nincs hosszabb izgalmi helyzet, de ha egy pillanatra is leveszik a szemüket a védett személyről, akkor megkezdődik az igazi komédia. A menyasszonyt az “önjelölt banditák”-akik általában a menyasszony rokonai és barátai közül kerülnek ki- egy ismeretlen helyre viszik és kezdődhet az egyezkedés a “váltságdíjról”. Ez leginkább azért vicces, mert először a vőlegény nem szokta komolyan venni, de ahogy telik az idő és a mulatság folyik, egyre feszültebbé válik a légkör és egyre engedékenyebb a vesztesünk, csakhogy visszakaphassa frissen bekötött fejű “oldalbordáját”. Itt aztán már megoszlanak a vélemények, hogy mi a megfelelő ellenszolgáltatás. Csakhogy egy konkrét példát említsek, több helyen azzal találkoztam, hogy a vőlegénynek óvatlanságáért büntetésül pezsgőt kell innia az ara egész nap viselt cipőjéből.
Manapság már divatba jött az a variáció is, hogy a menyasszonyrablásnak sunyi módon elejét véve a vőlegényt rabolják el, persze szintén szervezett formában és olyan időpontban, amikor abszolúte senki sem számít rá. Ilyen “bűncselekményben” már én is részt vettem, mondanom sem kell, így – bennfentesként – még szórakoztatóbb és izgalmasabb volt, mint külső szemlélőként.
Summa summarum még a legjobban szervezett rendezvényeken is szükség van meglepő és ezáltal izgalomfokozó momentumokra, hogy igazán emlékezetessé tegyék az eseményt úgy a násznép, mint ahogy az ifjú pár számára. És erre a célra sokszínűen és remekül kivitelezhető ötletnek bizonyul immár évtizedek, vagy talán évszázadok óta a turbékoló gerlepár egyik felének váratlan, jól szervezett eltüntetése, s csak valamilyen humoros – de semmiképpen sem kegyetlen – váltságdíj fejében való “visszaszolgáltatása”.